Mi törént Toftulund falván?

Az idő rohan. Még 4 hét van hátra az itteni életből és visszatérek.
Mi történik mostanában?
Az élet halad itt úgy ahogy korábban. Valahogy totális kimerültség keritette hatalmába a tanulókat, beleértve engem is. Egyik ritmus gyakorló órán, amikor kongákon meg egyéb hordókon doboltunk. Csak körbe kellett nézni az arcokon és .... majdnem olyan volt, mint a 3-as metró reggel. :D
A kezdetek óta változott a véleményem az emberekről és a gondolkodásról. Ha visszaemlékszem, ódákat zengetem a gondolkodásmódról és a hozzáállásról. Két dolog történhetett, vagy a felszín alá látok és már teljes a kép, vagy megszoktam a helyzetet. Remélem az első, mert ha az utóbbi, elég nagy váltás lesz a visszatérés.

Ismét visszatért az örökös téma. Havonta egyszer vagy kétszer megrendezésre kerül a nagy tanács gyűlés, mikor mindenki lehetőséget kap arra, hogy megossza örömét, bánatat a többiekkel és a tanárokkal.
Az örökös téma pedig az, hogy a külföldiek nem értik a dán nyelvet. Igazából, már nagyon nehéz megfogalmazni, ennyire fárasztó ez a téma nekem.
Mindig elmondják, hogyha külföldi van a közelben beszéljenek angolul, hogy tudjon csatlakozni a társasághoz az aki nem ért dánul. Ezt mindig hallom, csak mikor leülök ebédelni az asztalhoz angolt nem hallok. Azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki nem panaszkodik ezzel kapcsolatban.
Miért meglepő az, hogy dánul beszélnek körülöttem, hiszen Dániában vagyok? A másik az, hogy érzem mennyire nem tudom kifejezni magam úgy ahogy szeretném angolul és ezzel biztos vannak így mások is.
Szóval engem egyáltalán nem zavar az, hogy nem értem miről van szó. Minden bizonnyal az igazán lényeges dolgokat meg fogom érteni, ami meg nem lényeges miért kellene hiányolnom egyáltalán? (mikor írom ezt, a szobatársam beszélget egy dán barátjával, amiből semmit nem értek, néha röhögnek, de nincs teendőm igazából ezzel a helyzettel. Ez rendben van így.)

A többi külföldi nagyon kellemetlenül érzi magát emiatt. Azt hiszem csak 1 lényeges különbség van köztük és köztem. Én megengedem/elfogadom hogy nem értem mi történik körülöttem, ők nem engedik meg, nem fogadják el ezt és ezért rosszul is érzik magukat.

Sokan nem is tudják mekkora erő van az elfogadásban, megengedésben. A legelső tapasztalat a szaunában született meg ezzel kapcsolatban kb 1 éve.
Ültem a melegben a 2. körben és már a kényelem határán rég túl voltam. Akkor egy fura gondolat jött a mellett, hogy uhh majd megdöglök ki kéne már menni, ez elviselhetetlen, már levegőt se kapok... Tehát szenvedtem magamban rendesen. Ekkor néztem a nagylábujjam és rácsodálkoztam... A nagylábujjamnak melege van és ez rendjén van. Már nem is volt olyan melege a lábujjamnak. Aztán kipróbáltam a testemre is elfogadtam, megfigyeltem mi történik és már nem is volt elviselhetetlen a meleg. Így bent maradtam még egy kicsit, de a szaunázás nem mazoista gyakorlat volt ekkor, hanem egy élmény, ami éppen történik a testemmel.
Aztán már az uszodából kimenet elfelejtettem, ezt tapasztalatot, tudást egészen mostanáig.

Mostanában ismét elkezdtem kereskedni a devizapiacon. Itt ismét nagy erők munkálkodnak az emberben, mikor kereskedik. Megterhelő lelkileg. Félelem és kapzsiság dolgozik egymást váltva. S nem is gondolná az ember ezek az érzelmek mennyire áthatóak és erősek tudnak lenni.
Itt is felfedeztem az elfogadás/megengedés erejét.
Az elfogadás/megengedés nem beletőrődés és nem önbecsapás, csupán egy nagy igen arra, hogy ez a helyzet bármi legyen is az.

Sokkal könnyebb kereskedni és veszteséget elkönyvelni, ha elfogadjuk, hogy veszteség ért. Így a félelem faktor kezelhetővé válik. Persze ehhez még egy másik nagyon nehezen elfogadható dolgot kell megengedi. Mégpedig azt, hogy nincs mindig igazam. Ez kemény dolog tud lenni. Vicces megnézni, hogy emberek ölre mennek azért hogy igazuk legyen. :) Merthát milyen jó érzés az, hogy igazam van... több vagyok rögtön vagy legalábbis tudom hogy ki vagyok, mikor igazam lesz és milyen rossz érzés az, ha esetleg nincs is igazam, rögtön kevesebb leszek... S ezért elkezdem utálni a másikat, akinek igaza volt esetleg, vagy szégyenkezem, mert nem volt igazam. Sérelem érte a becses személyem.
Én is gyakran észrevétlenül ebbe beleesek és mikor észreveszem mosolygok egy jót. :) Ohh már megint ez a mechanizmus. Ohh most azért vagyok kényelmetlenül belül, mert nem akarom megengedni azt, ami éppen van vagy volt.

Ezen a ponton akár általánosíthatnánk ezt az egészet (kereskedést) az életre is, ahol számtalan veszteség ér minket. Mennyivel könnyebb lenne, ha megengednénk/elfogadnánk azt ami éppen van. Ok ez rendben van. A legtöbb esetben azonban inkább napokig örlődünk azon, hogy elveszettünk valamit, túlórázni kell vagy elhagyott/megcsalt a barát/barátnő és nem is marad erőnk a megoldás kivitelezésére, mert átadjuk magunkat ennek a helyzetnek, drámát csinálunk belőle és ez igen sok energia. Az igen és elfogadás után egy tonnányi energia marad a megoldásra és még a tisztánlátás is megmarad.

Vissza Toftlund-ba. 1 hetünk van a Nightmare before Xmas előadásáig. Nem vagyok nyugodt, mert a zenével nem haladtunk és még mindenki olvassa a szövegeket, még nincsenek meg a jelmezek sem. Szerencsére a következő hét szabadabb lesz és lesznek teljes napjaink mikor foglalkozhatunk a darabbal.


Ma ezt a videót néztem meg. Mondhatnánk semmi újat nem mutat be azon kívül, hogyan pusztítjuk a Földet. Viszont elképesztően szép képeken keresztül mutatja be ezt. Szép a zene, szép a látvány, elgondolkodtató a tartalom.
Bele se gondolunk abba, hogy milyen szerencsénk van, hogy éppen itt ülünk a gép előtt és micsoda luxusban élünk. Persze sose jó az ami éppen van. :D Mindig panaszkodunk. Ohh csak 120 cm átmérőjű tv van a nappaliban a 150 cm-es helyett és csak 150 csatorna van, de a kedvencem az nem jön be... micsoda probléma. :D

A film után kimentem és csináltam egy teát és arra lettem figyelmes, hogy tiszta iható víz jött a csapból és ez kivételes dolog. Meg milyen természetes az, hogy felkapcsolom a villanyt. stb.

Home
A film 1:30 hosszú és angolul van, de érdemes megnézni szerintem. A tudatosság fontosságára hívja fel a figyelmet.

Tudatosság, valahogy ezzel is lépten nyomon találkozom mostanában.
Színészet órán, zenében és most olvasok egy könyvet. The Use of the self. Alexander módszert mutatja be.
Az egész módszer arra épül, hogy tudatosan megfigyeled a tested mozgásait és használatának módját. :) A vicces az, hogy mióta elkezdtem figyelni, mit hogyan csinálok arra jöttem rá, hogy kényelmetlenül élek és még csak észre se vettem. Ebben semmi különös nincsen, hiszen minden körülöttünk arra ösztönöz, hogy elfelejtsük magunkat. Teljesen el vagyunk foglalva a gondolatainkkal és ezért nem figyelünk a testünk jelzéseire egészen addig, amíg el nem kezd fájni valahol.:D Akkor rögtön kenőcsökkel bekenjük, vagy fájdalom csillapítókat szedünk és eszünkbe se jut elgondolkodni azon, mi lehet az oka ennek a fájdalomnak?
pl előretolt fejjel ülünk a gép előtt összenyomott mellkassal és alig kapunk levegőt közben. :D Csoda hogy fáj a fejünk vagy a hátunk?

Lényegében az Alexander módszert javaslom mindenkinek. Egy remek módszer. Megvannak természetesen a korlátai, de egy irányt mutat arra, hogyan élhetünk tudatosabban.

No jó elég a mélyen szántásból, gondolom baromi unalmas vagy érthetetlen miről beszélek itt. Egy halom ilyen és ehhez hasonló gondolat jött az itt töltött félév alatt. Számomra ezek már egészen biztosan könnyebbé, élvezhetőbbé teszik az életet.

Talán így már érthetőbb miért írok kevesebbet mostanában.

Este van és olvasgatok kereskedés témában, mit találtam? :D
Veszteség elfogadása